14th
A kedvenc cikkem
„Jaj azon írónak, ki tollat fog kezébe, anélkül, hogy keblét hivatásának meleg érzete hevítené, s aki hivatását érzi, éreznie kell az erkölcsi felelősséget nemzete, sőt saját becsülete iránt is…” – írta egyszer Kossuth Lajos, a magyar publicisztika legnagyobb úttörője, tulajdonképpeni megalapítója. Hihetetlen, hogy mennyi igazság van még ma, több mint másfél évszázad után is ezekben a szavakban.„Mit ér az ember, ha magyar?” – tette fel Ady Endre a kérdést a múlt század elején. Fontos témák ezek, melyeken mostanában egyre inkább érdemes elgondolkodni. Próbáljuk meg mi is, persze csak kicsiben!
„Mit ér az ember, ha Révais?” – kérdem immáron én. Kíséreljünk meg választ keresni a kérdésre! Vagy fogalmazzak inkább úgy - Mire lehetünk büszkék? Lássuk csak: Gyakorta szeretjük hangoztatni nagy múltunkat, egyesek még nagy jelenünket, sőt még nagy jövőnket is! Mi is ennek az alapja? Kezdjük talán a legnépszerűbbel, a nagy múltunkkal…
Mi jellemezte iskolánkat régen, és mi jellemzi most? Milyen kép alakult ki a révaisokról manapság, és milyen volt ez régebben? Milyenek voltak régen a révais értékrendek, és milyenek most? Mit jelentenek, mit jelentettek a révais hagyományok? Ennek megértéséhez hívjuk segítségül a Magyar Értelmező Kéziszótár két alábbi szócikkét: „Hagyomány - fn. Közösségben tovább élő, tudatosan ápolt szokás, ízlés, felfogás, ill. szellemi örökség. Tisztelet - fn. Valami értékének, tekintélyének elismerése.”
Vajon ezekből mi igaz még most is? Most, amikor a demokrácia és a szólásszabadság elképesztő méreteket ölt, és mindenki kedvére fejezheti ki véleményét? Egyesek hagyományos, mások alternatív módon… Ez persze nem feltétlenül rossz, amíg a közösségre vonatkozóan káros hatása nincs. De hol is kezdődik ez a káros hatás?
Nézzük akkor egy kicsit a nagy jelenünket! Képzeljünk egy pillanatra alma materünk helyébe, egy szép, nagy, fényes, piros almát, amolyan harapnivaló fajtát. Képzeljük csak el, mi történik akkor, ha ennek az almának a belsejében bizonyos szerveződések kezdenek munkálkodni, hogy felborítsák annak belső egyensúlyát (mintha férgek kezdenék el rágni a belsejét)! Férgek, amelyek nem törődnek a fáradságos munkával, ami mind abba volt fektetve, hogy ez az alma ilyen szép nagyra nőjön. Férgek, amelyek nem törődnek mással, csupán saját kis önös érdekeikkel, hogy minél több kárt okozzanak a rendszerben. Férgek, amelyek csak vég nélkül pusztítanak, kritizálnak, rombolnak, ARCoknak szólnak be, másokat ócsárolnak, lenéznek, „fikáznak”, rajtuk élősködnek, mindezt még büszkén hirdetik is, miközben a régi helyett új értéket nem tudnak felmutatni… Kezdetben persze alig lehet valamit észrevenni az egészből, hiszen általában belülről kezdik rágni az almákat, így a felszín továbbra is makulátlanul élvezhető marad…
Félreértés ne essék, nem a férgek evolúcióbeli szerepét vitatom én, hiszen valamikor nagyon-nagyon régen mind onnan indultunk, és ha ők nincsenek, akkor ma nem tartanánk itt. De azért igazán ki lehetne már nőni a tőlük örökölt tulajdonságokat! Igazán lehetne tanulni a dadaisták példájából is! Ezek a XX. század elejei művészek az értékrendek teljes elpusztítását hirdették, hogy nincs szükség semmi maradandóra. „Elvetve a múltat, nem bíztak a jövőben, és csak a jelenben való gátlástalan cselekvés jogosultságát hirdették.” (Művészettörténet vázlatokban). Nem is voltak túl maradandóak, pár év alatt az egész mozgalom megbukott.
Végezetül tegyünk egy kis kitekintést remélhetőleg nagy (bár lehet, hogy csak alternatív) jövőnkre! Rombolni mindenki tud. A régi helyére újat építeni azonban csak nagyon kevesek. Nem lenne-e sokkal egyszerűbb inkább azt megbecsülni, és arra vigyázni, amink van? Akkor talán méltán büszkék is lehetnénk rá…
Persze a szólásszabadság, az fontos. Hiszen anélkül a demokrácia is értelmét veszti. Úgyhogy lehet továbbra is alternatívákat hozni, sőt, ha tetszik, még feltarnetívákat is. Kinek mi tetszik… Csak egy dolgot tartsunk szem előtt: „Mit jelent Révaisnak lenni?” Révaisnak lenni egy különleges örökséget jelent. Örökséget és felelősséget! Különleges, egyedülálló kultúrát, gondolkodásmódot és mindent, ami egyedivé tesz minket a világban. Épp ezért közös kötelessége mindannyiunknak megőrizni ezt a múltat, hogy hibáiból tanulva, a jelenben építkezve egy biztos jövőt teremthessünk.
Végezetül: Büszke vagyok én nagyon sok mindenre. Erre az írásomra is. Sőt, még a nevemet is merem adni hozzá! És remélem, ezzel nem vagyok egyedül…
Fenti sorok pontosan három éve jelentek meg a győri Révai gimi iskolaújságában. A cikk a nyolcoldalas Iránytű negyedét foglalta el, és ha nem jöttetek volna rá: kilgoretrout91-ről és rólam szól.
írtam is rá választ, ha jól emlékszem, csak nem volt közölhető
